Életem legboldogabb évei arra az időszakra esnek, amikor a lányaim felnőttek. Édesanyámtól azt a mintát kaptam, hogy gondoskodó, családközpontú anya, feleség legyek. Persze ez nem volt részemről tudatos, de kezdettől fogva ezt a női szerepmintát követtem. Egy valamit azonban kicsit másként csináltam, próbáltam érzelmileg jobban kapcsolódni a gyermekeimhez. Gyakran a karomban tartottam őket, öleltem, puszilgattam mindkettőt, kimutattam az érzelmeimet. Igyekeztem mindent megtenni értük. Persze én sem csináltam mindent tökéletesen. Ma már tudom, hogy sokat hibáztam.
Bármennyire is szeretnénk jó anyák lenni, mindig követünk el hibákat, hiszen mi is emberből vagyunk. Tökéletes anya nem létezik! Bármennyire is furcsán hangzik, de bőven elég, ha „elég jó anyák” vagyunk.
Minden már a babánk megszületésekor kezdődik. Nekünk édesanyáknak, mint elsődleges gondozóknak kiemelt szerepünk van abban, hogy hogyan reagáljuk le a kisbabánk első rezdüléseit, belső állapotait. Ezeket az érzéseket visszatükrözzük-e a mimikánkkal, a hanghordozással, viselkedésünkkel. Ha a babánk sír, mert megijedt vagy mert éhes visszatükrözzük-e ezt az ijedtséget, vagy az éhség miatti rossz érzést, majd meg is nyugtatjuk-e, rendezve a helyzetet.
Az anya érzelmileg megértő visszatükrözése az, aminek a segítségével megtanulja a gyermek értelmezni és később majd kezelni a saját érzéseit. A tükrözés a biztonságos kötődés alapja is. Ezáltal tudja majd a gyermek az önreflexiót, azaz a saját önérzékelését is kialakítani. A babánk megtanulja, hogy amit érez az jogos, sőt mások számára is érthető, elfogadható. A csecsemő azonban még az életfenntartó ösztönei alapján működik, akkor sír, ha valami baja van. Éppen ezért téves az a nézet, hogy a kisbabát hagyni kell sírni vagy hogy nem kell felvenni, mert csak el lesz kényeztetve.
Még a kisgyermekek működésében is sokszor látjuk az ösztönök megnyilvánulását. Sokszor tanúi lehetünk hisztinek, sírásnak, de önfeledt nevetésnek is. Ahogy cseperedik gyermekünk meg kell értenie, hogy szabályok mentén működik a társadalom és a mi feladatunk, hogy ezeket megtanítsuk számára. Nem mindegy azonban, hogy hogyan tesszük ezt. Sajnos sok esetben ennek eszköze a büntetés és a jutalmazás. Sokkal adekvátabb eszköz a példamutatás, a helyes viselkedésminta. Néha emberpróbáló ugyan türelmesnek lenni, de kifizetődő. Nehéz helyzetekben az előbb említett tükrözés különösen fontos, hiszen a gyermek ezen keresztül tanulja meg az érzések nevét, válik képessé arra, hogy felismerje a számára erőt próbáló helyzeteket, konfliktusokat és megfogalmazza ehhez kapcsolódó érzéseit, szükségleteit.
Erős érzelmi helyzetekben egy kisgyermek elárasztódik az érzelmeivel, hiszen agyának érzelmi központjai erősen aktiválódnak, miközben az érzelmek szabályozásáért felelős agyi területek még fejletlenek. Ez a biológiai éretlenség megnehezíti a kisgyermek számára a megnyugvást. Nem azért nem hallgat ránk, mert rossz, hanem azért, mert csak kis idő múltán képes befogadni bármilyen információt. Az érzelmi viharok nem alkalmasak a nevelésre. Először vissza kell hoznunk a gyermekünket a valóságba. Legyünk türelmesek vele és ha lehiggadt, éljünk a verbális tükrözés lehetőségével. Osztozzunk az érzelmeiben, fejezzük ki, hogy megértjük az érzéseit, mondhatjuk neki például: „Látom szívem és megértem, hogy nagyon dühös vagy, mert elvette a kisfiú a játékodat!”. Mondjuk el, hogy hogyan lehet megoldani a konfliktus helyzetet, de ne adjunk tanácsot! Kínáljunk inkább alternatívákat a megoldásra, ezzel a döntés lehetőséget és a kontroll érzetét megadva a gyermeknek. Semmiképpen se bagatellizáljuk a gyermek érzéseit egy „Ugyan már, képes vagy emiatt hisztizni?” kérdéssel, vagy egy „Ugyan már, ez nem is olyan fontos” megjegyzéssel. Az is előfordulhat, hogy a gyermek olyat tett, amivel nem értünk egyet, de akkor is először öleljük meg, vigasztaljuk meg és csak utána beszéljük meg vele, hogy miért is nem értünk egyet a viselkedésével. A feltétel nélküli szeretet nagyon fontos, a gyermeknek éreznie kell, hogy szeretetünk nem attól függ, hogy helyesen viselkedett-e vagy sem.
Ha a gyerek fejlődése során kezdettől fogva megélheti azt, hogy kifejezheti érzelmeit akkor nemcsak az autentikus érzelmei erősödnek meg, de érzelmi intelligenciája is kialakul, fejlődik. Igyekezzünk tehát megérteni és elfogadni az érzéseit és szakítsunk időt arra, hogy beszélgessünk ezekről a gyermekünkkel.
Ez azért fontos, mert alapvető emberi szükséglet, hogy megértsenek, szeressenek, elfogadjanak bennünket. Érezni akarjuk, hogy tartozunk valahová, ahol fontosak vagyunk, ahol figyelnek ránk. Ezek az igények sokszor nem is tudatosak, pedig mindenkiben alapszinten megvannak. Ha viszont ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki annak negatív hatása meg fog nyilvánulni felnőttkorban.
A legfontosabb dolog tehát ahhoz, hogy elég jó anyák legyünk az, hogy elvégezzük azt az érzelmi munkát amire a gyermekünknek szüksége van. Fektessük be azt a testi-lelki energiát és időt, ami szükséges ahhoz, hogy felismerjük, megértsük gyermekünk érzéseit és ha szükséges járuljunk hozzá azok kielégítéséhez. Az érzelmi munka empátiát is igényel. Sokszor ugyanis a gyermeknek egy problémás helyzetben csak megértésre lenne szüksége, de mi ahelyett, hogy átölelnénk és megnyugtatnánk, együttéreznénk vele, azonnal tanácsot adunk, elmondjuk, hogy mit tettünk, vagy tennénk a helyében. Időnként még „meg is oldjuk a helyzetet”, bemegyünk az óvodába, iskolába, ahelyett, hogy megbeszélnénk a gyermekkel, hogy valóban mire is van szüksége. Lehet, hogy csak együttérzést és vigasztalást szeretett volna. Látszólag ilyenkor mi anyák figyelünk a gyermekre és lázasan keressük a megoldást, valójában azonban éppen az érzelmi szükségleteit hagyjuk figyelmen kívül. Megszülethet a gyermekben egy olyan érzés, hogy ő még arra sem jó, hogy az adott problémát egyedül rendezze vagy, az is, hogy nem eléggé fontos számunkra, hiszen nem is érzünk együtt vele. Sokszor egy mondat, mint pl. „Jaj kicsim, biztosan nagyon rosszul eshetett neked, gyere, hadd öleljelek meg!” mondat többet ér, mintha felhívjuk a bántó csoporttárs szüleit és beolvasunk neki.
Ne támasszunk tehát irreális elvárásokat magunkkal, mint anyákkal szemben! „Elég jó anyák” vagyunk, ha elégséges mértékben érzelmileg elérhető módon vagyunk jelen gyermekeink életében és megbízhatóak vagyunk a számukra. Érzékenyen és empatikusan reagálunk a szükségleteikre és segítjük őket azok kielégítésében. Fokozatosan hátralépünk, ahogy gyermekeink érnek és teret engedünk ezzel az önállóságuknak.
Legyünk tudatában, hogy a kisebb kudarcok és elkövetett hibák az anya-gyermek kapcsolat természetes részei és élvezzük ki minden pillanatát ennek a csodának, az anyaságnak!
Fotó: Robert Kneschke/Canva
